A játszótéren ül, homokot eszik, vagy éppen egy másik gyerekkel harcol a kislapát megszerzéséért. Ilyen egyhárom év alatti gyermek.
„Miért nem játszatok együtt?" Az egyik anyuka próbálja megmenteni a helyzetet. Általában az, akinek a gyermeke a lapátért folyó harcban a támadó szerepét tölti be. Azonban, amint a történet a következő felvonáshoz ér beszáll a második, majd a harmadik és a negyedik anyuka is. Mindenki a saját gyermekét próbálja irányítani. Mindez kicsit kaotikus színházra hasonlít. A gyerkőcök nem hallgatnak az anyukákra: egyszer egy gyermek, majd egy anyuka sikolya hallható. A helyzet nem változik: a gyerekek továbbra sem játszanak együtt. Sőt, egyáltalán nem játszanak. De vajon miért van ez? Mikor jön el az a pillanat, amikor a gyerekek nem egymás mellet, hanem együtt fognak játszani?
Mibőllehet gyerekjáték? Gyakorlatilag mindenből
A gyerekek életük első három évét nagyrészt azzal töltik, hogy megismerjék a világot, hogy alaposan megvizsgálják az őket körülvevő tárgyakat, embereket stb. Először a saját testükre, majd a környezetükre irányul a figyelmük. Kívülről úgy tűnhet, mintha ez egy játék lenne, de a gyermek többnyire „csak” az ingerekre reagál, és próbálgatja a lehetőségeit. Több szülő szembesült már olyan helyzettel, amikor a legérdekesebb ajándék a gyermek számára maga a doboz volt, esetleg a csomagolópapír vagy a cicomás masni. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata. Ez egy újdonság a gyermek számára, amit át kell vizsgálni. Ha a szülők türelmesebbek lennének, a gyermek végül észrevenné az ajándékot is. De általában fogjuk (elvesszük) a doboz, és megpróbáljuk „boldoggá tenni” azzal, amit a dobozban rejtettünk el. A beavatkozás néha sikerrel, máskor akár sírással is jár. Ebben a korban, a gyermek a környezetét, és az őt körülvevő embereket egy nagy kalandnak tekinti. Szemüveges szülők, hosszú hajú anyukák, nyakláncos nagymamák és hatalmas órával rendelkező apukák. Így látnak minket.
Ez az enyém!
A három év alatti gyermeknek egyértelmű és legfontosabb küldetése a felfedezés. Már most is kicsit érzékeli a tulajdonlás szabályait, de nem igazán áll szándékában azokat betartani. Ez egy gyakori ok a testvérek közötti, vagy a kisebb gyermekek játszótéri konfliktus kirobbantására. Az, amit a másik gyermek a kezében tart, vagy amivel játszik az sokkal különlegesebb. Azt ÉN is kiakarom próbálni. Én. A felfedezés mellett ebben a korban ugyanis elkezdi önmagát egyénként értelmezni. Amint először kimondja, hogy ÉN, személyiséggé válik. És az éntudat igényli, hogy a gyakorlatban is kipróbálja magát. És egyébként is, meg van győződve róla, hogy mindenki, aki körül veszi, az ő személye végett van itt. Figyelem! Ebben a korban ez nem önzőség, hanem egy fejlődési szakasz a gyermek életében, melyen végig kell esnie. Ami, sajnos, néha tovább tart, mint ahogy kellene.
Egy vékony határvonal a lehet és kell között
Az olyan mondatok, mint a „Légy jó fiú/kislány, és ad kölcsön neki a játékot, hogy játsszon vele”, biztos módja a pokolba vezető útnak. Ha a gyermek nem akarja kölcsönadni a játékát, ne kényszerítsük rá, ne manipuláljuk. Csak akkor, ha a gyermek biztonságban érzi magát fogja akarni megosztani játékát mással is. Van, akinél ez később következik be, van, aki ezzel különösebben nem foglalkozik. Az, ha ráparancsolunk a gyerekre, ha úgy érzi, hogy köteles kölcsönadni a játékait gyakran ahhoz vezet, hogy betegesen félti a játékait, vagy inkább az édesanyának „adja le”, csak ne kerüljön más kezébe. Nem tudja értelmezni a mi jó szándékunkat. Úgy véli, ha valamit akar, akkor azt meg kell szereznie. Hisz másoknál is működik. Másrészről, ha kölcsönadja a játékát, majd egy idő után visszakéri, vissza kell adni neki. Minden szülőnek ezt a mondatot kellene begyakorolnia: „nem muszáj kölcsönadnod, de kölcsönadhatod, ha akarod”. Nézzük csak más szempontból ezt a helyzetet: mi sem adjuk csak úgy kölcsön a mobilunkat, laptopunkat, vagy az autónkat, akkor miért várjuk ezt el gyerekeinktől?
Most játsszunk
Ne aggódjunk, eljön az a pillanat is, amikor a gyermek körülnéz, és meglálja, hogy a tárgyakon kívül más emberek is körül veszik és azokkal sok mindent fel lehet fedezni. Nem véletlenül, az óvodai beiratkozás a gyermek harmadik évében (vagy később) történik meg. A gyerekek ekkor kezdenek tudatosan együttműködni, játszani. Általában csak egy rövid ideig, de ez már nem „csak” egymás melletti játék. Ha pedig az óvodában van egy kedves és hozzáértő óvodapedagógus, akkor azt is megtanulja, hogy nem mindig kell a dolgoknak úgy történni, ahogy azt ő szeretné. Azt is megtapasztalja, hogy ha valamit nem szerez meg, az nem a világ vége. Megismeri, hogy a közösségnek szabályai vannak, és hogy ebben a közösségben neki is helye van. Hogy vannak játékok, amelyeket sokkal élvezetesebb közösen játszani, mint egyedül. A szülőnek pedig tudomásul kell vennie, hogy nem minden felnőttek által képzet elképzelés a közös játékról a gyermek fejlődését és szükségleteit támogatja.
Türelem, a közös játék időszaka is eljön
A modern idők egy kicsit bonyolultabbá teszik az események természetes működését. Az anyákat arra ösztönzik, hogy találjanak ki szórakoztató programokat gyermekeik számára, hogy ösztönözzék a gyereket, és vegyenek részt számos tanfolyamon, ahol ezt megtanulják. Gyakran már a szülészeten is ezzel zaklatják az anyukákat. Pedig a gyermek számára gyakran már az anya jelenléte is elegendő. Egyszer közelebb, máskor távolabb akar lenni a szülőtől. Ha kellőképpen kezeljük ezt az időszakot, ha ott vagyunk a gyereknek, ugyanakkor szabadságot biztosítunk számára, hogy maga fedezze fel az emberi kapcsolatok rejtelmeit, de érzékeltetjük annak határait, rámutatunk az összefüggésekre, akkor ezzel megkönnyítsük számára a későbbi életét. Néha könnyen megy, máskor falakba ütközünk, ennek ellenére megéri türelmesnek lenni. Mert a gyermek a világot továbbra is egy fantasztikus helynek fogja tartani, amelyben igaz vannak határok, de a társas kapcsolatok számtalan lehetőséget rejtenek.